Ablak a jelenre avagy a pályázó erdélyi magyar középiskolások társadalomképének fő vonásai
Az „Ablak a jelenre”
címet viselő pályázat előkészítésébe a Korunk szerkesztősége
engem is bevont. Nem rejtegetett szándékom volt, hogy a pályázati anyag segítségével
képet kapjunk az eljövendő felnőtt nemzedék múlt-, jelen- és jövőszemléletéről.
Elöljáróban el szeretném mondani, hogy bár a pályázók nem alkotnak „reprezentatív
mintát”, kétségtelenül a tehetségesebb, fantáziadúsabb fiatalok írtak, ám
ezekből kerül ki a jövendő erdélyi magyarság értelmiségi és vezető
elit utánpótlása. Már amennyiben erdélyiek maradnak a jövőben is. A benyújtott
pályamunkák zöme jól megírt, ötletes felépítésű írás, némelyiket még
a társadalomtudományi szakokon tanuló diákok egy része is megirigyelhetné.
Sokatmondó, hogy a pályázó fiatalok közül hányan írtak
a családtagok által elmesélt múltról, és mennyien a jelenről vagy a jövőről.
A számunkra értékelhető 75 pályaműből 48 családtörténetről
írt, 9 a jelenről mint a környezethez való viszonyáról, 19-en pedig a
jelent a jövővel összekapcsolva írták le elképzeléseiket. A múltra vonatkozó
családtörténetek ennek az írásnak a keretei között kimerítően nem dolgozhatók
fel, csupán néhány, típusok szerint csoportosítva kiválasztott családtörténet
alapján fogjuk a családi és a közösségi múlt sajátos szimbiózisának narratíváit
bemutatni. A legtöbb pályázó székelyföldi, a Maros és Kolozs megyei iskolákból
kisebb arányban, a Partiumból és a szórványból pedig igen kis számban kaptunk
pályaműveket.
A fiatalok társadalomképét mint különböző elbeszéléseket
lehet megragadni, és az sem véletlen, hogy a múltból, a jelenből vagy
a jövőből választottak témát. A múlt narratívái igen fontos szerepet
játszanak világképükben, talán a kellőnél is fontosabbat. (Ez egyébként
a kelet-közép-európai nemzeti közösségek etnokulturális nemzettudatára általában
is jellemző.) Megvizsgáljuk, hogy a fiatalok elbeszéléseikben hogyan
és mennyit beszélnek az erdélyi magyarságról mint romániai nemzeti kisebbségről,
hogyan tematizálják ezt, a családtörténetek eseményei hogyan keverednek a
közösségi múlt „nemzeti” értelmezésével, melyik korról írnak a legtöbbet.
A jelenre vonatkozó kérdésekben pedig azt vizsgáljuk, hogyan értelmezik tágabb
társadalmuk helyzetét, a román–magyar viszonyt, reflektálnak-e az euroatlanti
integrációs eseményekre mint számunkra releváns mozzanatokra, és hogyan tematizálják
ezeket, milyennek látják a saját, illetve a közösség jövőjét, mennyire
tág keretben látják azt.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a fiatalok társadalomképe nem függetlenül alakul
a szüleikétől, ám nem is azonos azzal, hiszen alakításában a külső
világ, a média mellett közvetlen szerepet játszik a középiskolai oktatók társadalomképe
is, valamint azok a szempontok, amelyeket a tanárok fontosnak tartanak e társadalomkép
alakításában, többé-kevésbé tudatosan. A megszerzett tudáshalmaz komplex feldolgozásában
pedig közrejátszik a kortárs-csoport is, ahol – „átbeszélve”
ezeket a kérdéseket – ugyanazokból az „elemekből” a felnőttekétől
elérő módon állhat össze a tizenéves fiatalok társadalomképe.
A családtörténetek jellege igen változatos. Van, amelyik
majdnem az egész elbeszélést egy rövidebb korszakról írja, ezek rendszerint
az orosz fogságról vagy szibériai deportálásról, a háború alatti évekről,
ritkábban a romániai kommunista kényszermunkáról szólnak. Mások viszonylag
arányosan, többnyire a nagyszülők életét elmesélve, az első világháborútól
a kommunizmus végéig mesélik el a család történetét, beleszőve a nagypolitikai
események kihatásait. Majdnem mindegyik narratívában megjelenik a második
bécsi döntést követő 1940-es időszak, az észak-erdélyi „magyar
világ”, amely többnyire idillikusan pozitív színekben van feltüntetve. Az
egyik diák meg is jegyzi: „Lehet, hogy élmény lett volna a II. világháborút
megélni. De most, ahogy nagyszüleim mondatai eszembe jutnak, biztos vagyok
benne, hogy nekik nem volt élmény. Vajon nekem sem volna az?” (M. O., Csíkszereda)
A történeti narratívák sajátossága, hogy a jelen szemüvegén keresztül szemlélik
a múltat. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a tizenévesek szemében a második
világháború alatti „magyar világ” a mai Magyarország (viszonylagos) jólétével
kapcsolódik össze, az elbeszélők egy része még annyira sem „emlékszik”
a nagyszülei által nagy valószínűséggel elmesélt borzalmakra, mint a
fent idézett kislány.
Ami a jelenre vonatkozó narratívákat illeti, az egyik
fiú pályaműve egy ideológiai gondolatgyűjtemény, akár politikus
is írhatta volna (és még azt mondják, a fiatalokat nem érdekli a politika).
A romániai magyarság számbeli fogyásának apológiájával kezdődik, aztán
a kivándorlás csábító gondolatával folytatja, viszont aki elmegy, „a legfontosabb
fog hiányozni neki: a hazája”. Aki az itthonmaradást választ-ja, azt „a társnemzet
hazátlannak nevezi”. A gondolatot a Kós Károly-féle Kiáltó Szóból vett
idézettel folytatja, mintegy válaszként az előbb felvázolt antinómiára.
Aztán az EU-csatlakozás kérdését veti fel, kiemelve, hogy az nem fogja megoldani
„minden etnikai és diszkriminációs problémánkat”. Aztán arra emlékeztet, Berde
Máriát idézve szabadon, hogy „belenyugodni akkora [trianoni?] veszteségbe,
amekkora minket, erdélyi magyarokat ért, valóban nem lehet, de túl kell tenni
magunkat ezen”. Befejezésként felsorolja, hogy senki sem sietett a magyarok
segítségére a 20. század tragédiái alkalmával, és az maradt számunkra, hogy
a nyelvünket, reményünket megtartsuk. Ijesztő, hogy a 21. század elején,
Románia NATO- és EU-csatlakozási folyamata közepette, az RMDSZ és a román
kormánypárt stratégiai partnersége, valamint egy bővülő magyar nyelvű
felsőoktatási hálózat korában egyes fiatalok az 1920-as évek hangulatát
idézik írásukban.
A jelenről szóló másik jellegzetes narratíva témája az előbbihez hasonló, ám kevésbé ideologikus, egyénibb. Megközelítése inkább transzszilvanista, megállapítva, hogy „Erdély, mint romániai régió, sokunknak felemás otthona. Politikailag és gazdaságilag már integrálódott Romániába, jórészt kényszerűségből és tehetetlenségből.” Érdekes megközelítés, vitatkozni vele érdemben nemigen lehet. Helyzetértékelése Erdély-centrikus, ám nem etnocentrikus, végig nem csupán a magyarokról beszél, hanem sorstársként sorolja fel a többi nemzetiséget is egy igen negatív világképben: „Erdélyben magyarok, románok, németek tömegei rettegnek a sikertelenségtől.” Az esszé akár tudományos tanulmánynak is felérne, oldalakon részletezi Erdély lehetséges közjogi helyzetét, különösen a föderáció mint megoldás lehetőségét a magyarság helyzetének elfogadható rendezésére. E fiatal társadalomképe reményt adó a magyarság megmaradására Erdélyben, a befejezése is igen szemléletes, egy egészséges állampolgári identitás kialakulásának csíráit hordozza magában, amelyre talán ez a generáció lesz képes: „Mi, választópolgárok annyit tehetünk, hogy felismerjük a cselekvőképes politikusainkat. Életképes programot kell nyújtanunk nemcsak a magyar ajkúnak, de, az utóbbi két évszázad elavult kifejezésével, a többségi románnak is” (M-O. Z. Sepsiszentgyörgy). A jelenlegi romániai politikai viszonyokra utalva több fiatal is megállapítja, hogy demokrácia van. Bár az 1989 előtti romániai politikai rendszert a kilencvenes évek magyar nyelvű médiájában gyakran megkérdőjelezték, hogy az demokrácia lenne, úgy tűnik, mára a fiatalok körében ez elfogadottá vált. A Mozaik 2001 reprezentatív ifjúsági vizsgálat eredményei alapján a fiatalok csupán egytizede mondotta, hogy nincs demokrácia Romániában, a többi a demokráciával való elégedettségét fejezte ki.[1]
Mit mondhatunk a fiatalok jövőképéről? Van benne optimizmus, de
talán kevesebb, mint azt a realitásérzet diktálná. Többen is úgy említették
Románia NATO- és EU-csatlakozását, mint ami 5 év alatt bekövetkezik. Míg a
pályázat készítése idején már Romániát meghívták a NATO-ba, az EU-csatlakozás
időpontjaként még valóban nem volt visszaigazolva a 2007-es valószínű
időpont. Azt mondhatni, hogy a romániai magyar közbeszédben eláltalánosodott
szemléletet igazolják vissza a fiatalok. A szórványban élők pályamunkáival
kezdeném. Egy bánsági faluban élő fiatal, aki a jelenről a jövőbe
tekintve ír, érdekes módon a falu mellett a saját környezetének az V. romániai
fejlesztési régiót tekinti, amely hivatalosan a „Nyugat” nevet
viseli, és a Bánság történelmi régióját fedi Hunyad megyével kibővítve.
Hihetetlen, hogy egy iskolás fiatal egy kevésbé mediatizált, néhány éve létrejött,
adminisztratív hatáskörrel nem rendelkező statisztikai régiót tekint
vonatkoztatási keretnek. Nyilván az azonosulást megkönnyíti, hogy ez Románia
legfejlettebb régiója (Bukarest után), „amely gyorsabban megtanulta
a modern, kapitalista gazdaság alapszabályait és átvette annak szokásait”.
Az esszében nem találhatjuk meg a trianoni veszteséggel kapcsolatos nosztalgia
nyomait, bár a magyar határhoz közel élő fiatalról van szó, ám azt sem
mondhatjuk, hogy hiányzik belőle a magyar múlt üzenete, hiszen megemlíti
az aradi tizenhármakat, név szerint is, de még az arisztokrata Neumann családot
is, „amely 1851 és 1948 között több generáción át felépített több (még
ma is működő) gyárat”. Kiforrott értelmiségiek is megirigyelhetnék,
micsoda könnyedséggel említi egymás mellett a szülőföldjének történeti
narratívájában a magyar Solymos vár romjait, egy régi ortodox kolostort és
a környékbeli gyógyfürdőket. A pályázati kiírásban megadott idézetet:
„...hazámhoz, bajtársamhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim
nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem
az ő hitük, arról én nem tehetek”, igen értelmesen kielemzi, és
kiemeli, hogy a vége elgondolkoztató, hiszen nem tudja, hogy a szerző
miről nem tehet, de megállapítja: „véleményem szerint nemcsak a
többségnek kell elfogadnia a kisebbséget, hanem ez fordítva is igaz. Mert
a közömbösség és a nemtörődömség (akármelyik részről) csak rossz
dolgok okozója lehet” (S. P., Arad megye). Egy másik, vajdahunyadi fiú
a város jelenlegi rossz gazdasági helyzete ellenére úgy gondolja, hogy tíz
év múlva az „pozitívan megoldódik”, ám annál borúlátóbb a helyi
magyarság jövőjét illetően: „nem könnyű, de bízom abban,
hogy 10 év múlva Vajdahunyad virágzó város lesz [...] a helyi magyarság, ifjúság
léte viszont kérdéses marad.”
A székelyföldi pályázók jelentős része nem csupán
a kisvárosuk, hanem az egész Székelyföld jövőjéről ír, kiterjesztve
helyenként a teljes romániai magyarságra. Négy tipikus esszé narratíváit próbálom
felvázolni az alábbiakban. Az első az „erdélyi magyar fiatal” kilátásait
első körben abból eredezteti, hogy a tömbmagyarsághoz tartozik vagy sem.
Amennyiben igen, a következő valószínű szcenáriót követheti: sikeres
(román nyelv és irodalom) érettségi után jelentkezhet magyar főiskolára,
egyetemre. Útlevelet szerezve, Magyarországra és a szomszédos országok magyarjaihoz
látogathat, részképezheti magát külföldön, majd Amerikában pénzkereső
nyara(ka)t tölthet el. Néhány év múlva családot alapít, és „ha ügyes, többre
is viheti”. Igen jó meglátással írja, hogy „az emberek többségének van mit
ennie, van pénze öltözködésre és művelődésre is”. Ám megjegyzi,
van sok szegény nélkülöző és munkanélküli. „Ők alkotják a hátteret,
amelyről mi igyekezünk megfeledkezni. Mégis előszeretettel hivatkozunk
rájuk, amikor kitelepedési szándékainkat szeretnénk indokolni.” Fiatal írónk
szerint Erdélyből újra Tündérkert lehet, ha felfedezzük értékeinket,
azokat hasznosítjuk, és nem vándorolunk el, mert ha igen, akkor majd „a vasárnapi
iskola és a hétvégi rendezvények tartják a lelket a magyarokban” (B. Cs.),
valahol külföldön. E narratívát nevezhetjük tömbmagyar realisztikus konzervatívnak.
A második narratíva elején olvashatjuk: „Kegyetlen a
világ, és rosszak a kilátások”. E narratívát „borúlátó individualistának”
nevezem. Az itthoni helyzetet gazdaságilag és szociálisan határozza meg, a
kisebbségi helyzet is csupán demográfiai kérdésként jelenik meg benne. A kivándorlást
mint reális alternatívát említi, megjegyezve, hogy „nem bűn az, ha valaki
önmagát fontosabbnak tartja a közösségénél” (L. É. A., Székelyudvarhely).
Tíz év múlva nem egy kis régió (Székelyföld?) lesz már a hazája, „hanem a
nagy egész”. Feltehetően a kibővült Európai Unióra gondol.
A harmadik narratívát „globalizálódó optimistának” neveztem
el. Az 1989-es fordulat utáni rendszerváltás hozta székelyföldi változásokat
meséli el egyéni meglátásban, abból kiindulva, hogy „a megszokott folyamatokba
egyre több idegen elem, szokatlan dolog épült be”. Az új tévéműsorok,
reklámok, szupermarketek, McDo-nald’s-ok, általában a „Mcdonaldizáció” megjelenésével
változott a mentalitás is. Ám a szerző azt is észreveszi, hogy ezzel
párhuzamosan „Székelyföldön [...] egy csoportjuk próbálkozik azzal, hogy ne
a nyugati kultúra követői legyenek, hanem annak egyes részeit beépítve
életükbe nyertesként kerüljenek ki”. A fiatal lány a turizmusban látja a térség
fejlődését, „ha viszont a támogatás elmarad, akkor nem megy nagy változás
végbe” (B. E. Zs. Székelyudvarhely). A kivándorlás nem is jelenik meg a narratívában
mint alternatíva.
A negyedik narratíva az etnocentrikus pesszimista. A
magyarság mint olyan játssza a központi szerepet a társadalomképben, tipikusan
egy hagyományos konzervatív nemzeti diskurzust reprodukál. Talán az sem véletlen,
hogy a szülei tanárok, és a hagyományos, két világháború közötti diskurzus
nyelvezetét családilag közvetítették a fiatal irányában: „Mint székelyek,
illetve magyarok, sajnos, hogy saját területünkön kisebbségben élünk. (Erdély
a miénk volt, és most is az, de még a minimális tiszteletet sem adják meg.”)
A szülővárosáról azt tartja fontosnak elmondani, hogy „többségben élünk
magyarok”, ám, a következő mondatában sötét, etnikailag konfliktusos
képet fest a helyzetről: „Nap mint nap saját bőrünkön tapasztalhatjuk
a növekvő elnyomást, és úgy tűnik, ez ellen semmit sem tehetünk.”
A jövőképe inkább borúlátó, szerinte a magyarság helyzete tíz év múlva
sem fog sokat változni, „sőt az sem kizárt, hogy még jobban megcsappan
a magyarság száma, annyira elnyomnak...” (16 éves, Kézdivásárhely). A kivándorlás
itt sem mint központi probléma jelenik meg. Ez a narratíva a magyarság számbeli
csökkenése és a katasztrófa közé egyenlőségjelet tesz, bár, mint ismeretes,
a fejlett nyugat-európai társadalmak „őslakossága” is csökkenőben
van, tehát nem elsősorban az „elnyomás” és a rossz gazdasági viszonyok
okozzák a fogyást, erre jó ellenpélda a roma népesség evolúciója.
Feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon mely diskurzusok milyen súlyt képviselnek a fiatalok körében. Ám az elemzés minőségi jellege nem teszi lehetővé számunkra ennek megállapítását. A Mozaik 2001 ifjúságkutatás reprezentatív vizsgálatnak a kivándorlási szándék okainak elemzésére vonatkozó eredményei azt mutatják, hogy a fiatalok több mint 80 százaléka a kivándorlás okát a jobb életkörülmények keresésében jelöli meg, és kevesebb mint egytizedük gondolja, hogy a kisebbségi helyzetből való menekülés lenne a motiváció, ha elmenne.2[2]
A pályaművekből kikerekedő ifjúsági társadalomképek a fiatalok
nemzeti és lokális identitásának részét képezik. Többféle társadalomkép rajzolódik
ki, amelyek alapján két következtetést vonhatunk le. A fiatalok nagyobb része
igen reálisan látja környezete jelenének társadalmi problémáit. A kilátások
felvázolása „felnőttes”, azaz a felnőtt társadalomban
megfigyelhető narratívák fő elemei körvonalazódnak. Ami az erősen
ideologikus, 1920-as éveket idéző narratívákat illeti, ezek sem hiányoznak
a felnőtt társadalomból, talán a középiskolás fiatal fejében még nem
volt ütköztetve elég „etnikumközi” élettapasztalattal ahhoz, hogy
átformálódhasson kevésbé ideologikussá.
JEGYZETEK
[1]
1. Csata Zsombor–Magyari
Tivadar–Veres Valér: Gyorsjelentés: Belső-Erdély. In: Mozaik2001. Gyorsjelentés,
Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, Bp., 2002. 177.
[2]
Veres Valér–Magyari Tivadar–Csata
Zsombor: Magyar fiatalok a Partiumban és Belső-Erdélyben az ezredfordulón.
Max Weber TKA, Kv., 2002. 89.